Életemben volt egy olyan időszak, amikor főként bizonyos könyvek felé úgy fordultam, hogy tudatosan vártam, mondanak-e valamit számomra. Így aztán egyszerűen csak felütöttem őket, s elolvastam azt a két oldalt, ahol éppen kinyíltak. És meglepődtem. Az olyan gondolatok mindig megtaláltak, amelyek éppen akkor foglalkoztattak, míg, ha negatív, nekem nem tetsző, sejtéseket véltem felfedezni valamiben, egyszerűen félretettem őket. Nem kellettek, mert a világ így is tele van mindennel, ami nem tiszta, ami csúf, ami groteszk módon torzít. És itt csupán érzésekre gondolok, amelyek teljes dühvel áradnak néhány emberből, miközben logikusan képtelenek belegondolni abba, hány ember becsületébe gázolnak ezzel bele.
A mai napon ennek a blognak az idézete így szól:
Ha valamely kérdésben nem látunk világosan, jó, ha van valami közös tévedés, amelyet mindenki elfogad.
(Blaise Pascal)
Napok óta kimondatlanul is foglalkoztat valami... És íme, itt lett volna a megoldásra a recept, csak éppen a másik fél oly mereven elzárkózott a kommunikáció minden módjától, hogy lehetőségem sem volt arra, hogy egyáltalán meghallgassanak...
Ami azonban mégis fenséges ebben az egészben, a Barátaim velem voltak és fordítva is, mert mi még hiszünk az emberségben, miként a gyermekek is...
(Nagyon régi családi kép. Olyan 17 éve készült, s jó okom volt arra, hogy éppen ezt tegyem ide.)
Szeretném, ha majd egyszer mesélnél nekem erről a beszédes családi képről!
VálaszTörlés