Márai a barátságról írta, hogy azt, hogy az életben a másik ember megismerése, a Vele történő egy úton haladás a "legnagyobb próba és szerep". Mégis megkérdőjelezném ezt az igazságát, mert úgy hiszem, mi mindnyájan, akik úton vagyunk, életkortól és mentalitástól függően, néha elbizonytalanodunk még akkor is, ha tudjuk azt, hogy mi a helyes. Ezt mondja az Ige is, hogy "jobbra és balra el ne hajoljatok"... Csak vannak olyan helyzetek, amikor tudjuk, mi a helyes, mi az, ami számunkra a legmegnyugtatóbb volna, s mégsem azt tesszük. Hogy miért? Gondolom, a kézenfekvő válasz az lenne, hogy a társadalmi konvenciók és egyéb ilyen szaktudományosan definiált dolgok halmazát rosszul értelmezhetnék, ha önmagunkra találnánk... De vajon mi tennénk ezt nem jól vagy azok, akik elítélnének azért, hogy önmagunk vagyunk...
Mégiscsak a gyökerekig kellene menni: a szókratészi igazi tudás erényéig (Gnoti se auton! („Ismerd meg önmagad!”) vagy a horatiusi Sapere aude! (Merj önmagad lenni!) bölcsességéig!
S hogy mindez nem lehetetlen erre éppen az Advent az, amely biztosan megadja a válaszokat is, ha helyesen térképezzük fel önmagunk kincseit is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése