2012. január 16., hétfő
Az időről
Olykor - talán évtizedekkel később, mint az események - vágyunk arra, hogy megoszthassuk akkori érzéseinket valakivel. Belső időnk ekkora forogja magát olyan mélységekig, hogy az abban rejlő kavicsok között a drágakőfény ragyogású különös köveket is megmutatni szándékozzuk. Ez az idő egyszeri. És, ha elmulasztjuk melegségét, soha többé nem lesz életünkben még egyszer ilyen évszak, mert sejtelmes ragyogásában a Phoenix is lángra kap, s egy fél évezrednek kell eltelnie ahhoz, hogy újraszülessen. Emberi léptékkel élve ma van és a mesebeli madarak valamely más dimenzióban szunnyadnak, miképpen lelkünk is...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Széthajtom a testemre tapadó szirmokat és olajtól fénylő nemes alakomat körbe ragyogó hold feszít belém kellemes karmokat. Fájdalom gyönyörétől megremegő hangomat szellő korbácsolja, vihar teríti szét, eső markolja fel, majd olcsó nap szárítja. Hitem kérdéseit hordozza, fakó képzeletemmel játszik és kárhozat tárgyává tesz. Szelíden suhan el mellettem, szép csöndesen megszólít, csak hogy fájdalomsugár kússzon fel mellemen. Örömmel hallgatom, hogy felszakadó nehéz sóhajom elér hozzád és bekerít.
VálaszTörlésMagamban ülve rajtad gondolkozom, milyen szép is őszülő lelked, barátom!
Romain Rolland tudott ilyen szépen írni, mint Te! :-)
Törlés