2012. február 15., szerda

Néha mindenért hajlamosak vagyunk magunkat vádolni...

noha oly kevés dologba van valós beleszólásunk, mert a világ kereke nem tőlünk forog, s azt sem hisszük már, hogy a svájci óraszerkezethez hasonlóan mi is egyetlen fogaskerék részt alkothatunk abban a halmazban, ami az emberek világa, mert sokkal inkább elmenekülnénk... Messze szaladnánk mindentől, ami megoszt, szétdarabol, s így aztán közömbösen vesszük tudomásul azt is, hogy vágyunk ugyan a megértésre, a belső beszélgetések kandallómelegséges fényére, de úgysem mi döntjük el, hogy mikor és hol, s inkább hagyjuk is a fenébe az egészet! Baj? Nem hiszem. Az életben nem a fennkölt és magasztos lírai műnembe tartozó óda, hanem egyre inkább a groteszk epika uralkodik, így könnyen elfeledjük önmagunk tükrét, mert József Attila talán még meglátta magát az "égi folyóban", ahol csillagként világított, mi meg csak magunkat ismételgetjük, mert elképzelhetetlennek véljük, hogy SOS jeleinket nem fogadja, akinek szántuk...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése