Egyre sűrűbben történik meg velem, hogy másként figyelem az embereket, mint eddig. És rosszindulatúaknak, örökké elégedetlenkedőknek, a másikat egyetlen kanálban megfojtani képeseknek látom őket, mikoron hevesen gesztikulálnak, néha ordítanak, máskor káromolják a Mindenhatót, vagy pletykálnak és süt belőlük az irigység.
Ilyenkor nem egészen értem, hogy vajon, mit neveznek ők boldogságnak és harmóniának, vajon hová illant az egykori gyermeki énük, s vajon meddig mehet ez még így ezen a kék bolygón.
De miután a jóságot is látom, igaz nagyon ritkán, mégis hiszek még abban, hogy érdemes az eljövendő csodákért élni, mert másképpen semmi értelme sem volna annak, amit emberi létnek nevezünk.
Kedves Judit. Kérlek ne add fel, mert a te lelked így szép.
VálaszTörlésNem adom Sándor! És köszönlek! XD
VálaszTörlés