Egy idézet kapcsán

A fő blogomban nem véletlenül áll ott a következő idézet:

"Nem bíróknak kell lennünk,
hanem orvosoknak.
Álljunk a tévelygők mellé,
és segítsünk nekik levetni a páncéljukat.
Sohasem szabadna elfelejteni,
hogy minden Saulban ott lapul
egy szeretethimnusz."

(Böjte Csaba)

Ma nagyon elgondolkodtam ennek a két mondatnak az igazságtartalmán, mert varázsosan egyszerűen, s bárki számára érthetően tanítanak arra, hogyan kellene élnünk a világban, s szűkebb mikrokörnyezetünkben is.
Csak éppen az orvosnak sem elég gyógyítania, hanem teljes egészében ismernie kell az emberi test biológiai és a lélek pszichés működésének minden apró zegzugát, s műszerek nélkül is lennie kell benne annyi empátiának, hogy együtt érezzen, rezzenjen a betegével, hogy valóban mellé tudjon állni a legnagyobb harcaiban is.
S bizony, mi, emberek valahogyan mégis úgy vagyunk programozva, hogy a felejtés adományának a jegyét is a homlokunkon viseljük, akár Káin azt a bélyeget, hogy nem lehet ő sem senki másé, csak egyedül Istené. Ezért aztán néha elfeledjük a szeretet legfontosabb parancsolatát, hogy aztán mi is Saulként boruljunk az útra, ha elvakítja szemeink a fény, de, hogy mikor leszünk képesek a Pál-i fordulatra, hogy életünkben ez legyen a legfontosabb iránytű, hiszem, hogy valójában csak rajtunk múlik.