Lujzika

                                               Zsófi-anya blúz Zsófin


Ja, igen... A Lányom, Zsófia becenevei, amelyeket én használtam csak egyébként Lujzika, Alojzia, Zsó stb. Szóval, Zsófi, ahogyan felső tagozatos lett, csakis az én ruháim közül választotta ki magának a kedvenceit: az összes blúza és pulóvere az én elkunyerált ruhadarabjaim közül kerültek ki, miképpen a kedvenc könyvei is, s még felnőtt korában is, ha nem értette a még felnőttebbek világát, tőlem kért tanácsot az élethez, s én sohasem gondoltam, hogy a halálhoz nem tudok neki tanácsokat adni, mert ennek így, ahogyan történtek a dolgok semmi, de semmi értelme nincsen...

Mikor Zsófi kicsi volt...

nem szerette, ha énekelek neki, csak nagyon ritkán...
Mindig azt mondtam neki, hogy a legaranyosabb két és fél évesen volt, mert szőke volt, s bűbájos, mert babaillata befényezte a napjaim...
Négy éves korában úgy futott a hintához, ahova azelőtt soha, hogy megijedtem, s rohantam utána. El is tört a bokám... Három napig mankóval sem tudtam, csak a lakásban közlekedni, de fekvőgipsszel. Természetesen, ő sem ment oviba, de a boltig egy cédulával mégis elengedtem. Minden egyes lépését az erkélyről figyeltem, mert a bolt a szomszédos házban volt. Tudom, hogy ő volt a legbátrabb négy éves széles e világon! :-)

Átnevezett sárgák és tópartok

Valamikor vágytam arra, hogy nagy igazságokat próbáljak leírni. Ma már nem vágyom, csak a Lányomra, Zsófira, aki soha többé nem lehet velem, mert meghalt. Csúnya szó ez a halál, mennyivel szebb az élet, de, ha már valaki nincs itt, akkor legalább azt mondanánk, hogy a nemlétben szunnyad.
Valamikor nagyon sok mindenben hittem, ma semmiben sem.
Ellenben, ha már itt van ez a blogom évek óta kihasználatlanul, akkor senki másnak, csupán önmagamnak ideírom, ami Zsófiról eszembe jut, így lassan, de biztosan, amíg élek, átnevezem ezt az egészet Zsófi gyűjteménynek.