Néha olyan jó eltűnni a világ elől

mert ilyenkor senki sem kér számon, nem akadékoskodik, nem utasítanak, nem szeretnék a segítséged kérni, de nyomban, vagy , akár visszamenőleg hetekre, hónapokra, s meg lehet élni azt, amit egyébként nem: a belső csöndet, ami fegyelemre szoktat, az önelszámoltatás kemény óráit, hogy aztán mégis győztesen kerüljünk ki az önmagunkkal vívott csatákból, mert olyan ajándék jutott a birtokunkba, amelyet azelőtt soha nem értékeltünk, az önmagunkba vetett hit győzedelmeskedett az összes bánatunkon, s ezért ismét szabadon szárnyalhatunk.

(Én)

Mondd!

Mondd meg nekem, miért van az, hogy lelkünk belső tükreit önmagunk homályosítjuk el a másik elöl, mert annyi ködpárát lehelünk rájuk? A bánat sóhajait.
Mondjátok meg nekem, miért van az, hogy a szavak üres halmazokká lesznek, tartalom és lélek nélküliek?
Mondd meg nekem, miért nem érti az egyik ember a másikat, ha közös a nyelvük, neveltetésük, életszemléletük?

***

Nem értek semmit.
Nem írok semmit.
Nem sírok.
Nem fáj.
De ellep a bánat.

***

Valahol egy csillag alszik. Magányos, mert nem született még meg a fénye. Bánatos, mert elveszett a lelke.

***

Az univerzum magánya a valódi társas magány. A semmi kitölti a teret, de még sincsen olyan, hogy semmi. Valami mindig van. Eső, köd, felhő, hó, gleccser, lavina... Áldás és átok.


M. Fehérvári Judit

Vannak dolgok, amelyek

néha elfelejtődnek, s, ha meg szeretnénk fejteni egykori titkukat, s miérteket keresünk, talán sohasem találjuk meg rájuk a választ, mert az a kulcs, amelyik mára mohás ajtajukat nyitná, már nincsen sehol sem, s a kulcsmásolók sem ismerik a nagy és sokfogú ódon eszköz lelkét, hiszen a sorozatok és szériák százada immáron nem vevő a gyönyörűséges tapintású tárgyak világára, mert netalán újra emberi lehetne minden.

(Én)