Átnevezett sárgák és tópartok

Valamikor vágytam arra, hogy nagy igazságokat próbáljak leírni. Ma már nem vágyom, csak a Lányomra, Zsófira, aki soha többé nem lehet velem, mert meghalt. Csúnya szó ez a halál, mennyivel szebb az élet, de, ha már valaki nincs itt, akkor legalább azt mondanánk, hogy a nemlétben szunnyad.
Valamikor nagyon sok mindenben hittem, ma semmiben sem.
Ellenben, ha már itt van ez a blogom évek óta kihasználatlanul, akkor senki másnak, csupán önmagamnak ideírom, ami Zsófiról eszembe jut, így lassan, de biztosan, amíg élek, átnevezem ezt az egészet Zsófi gyűjteménynek.

Néha olyan jó eltűnni a világ elől

mert ilyenkor senki sem kér számon, nem akadékoskodik, nem utasítanak, nem szeretnék a segítséged kérni, de nyomban, vagy , akár visszamenőleg hetekre, hónapokra, s meg lehet élni azt, amit egyébként nem: a belső csöndet, ami fegyelemre szoktat, az önelszámoltatás kemény óráit, hogy aztán mégis győztesen kerüljünk ki az önmagunkkal vívott csatákból, mert olyan ajándék jutott a birtokunkba, amelyet azelőtt soha nem értékeltünk, az önmagunkba vetett hit győzedelmeskedett az összes bánatunkon, s ezért ismét szabadon szárnyalhatunk.

(Én)

Mondd!

Mondd meg nekem, miért van az, hogy lelkünk belső tükreit önmagunk homályosítjuk el a másik elöl, mert annyi ködpárát lehelünk rájuk? A bánat sóhajait.
Mondjátok meg nekem, miért van az, hogy a szavak üres halmazokká lesznek, tartalom és lélek nélküliek?
Mondd meg nekem, miért nem érti az egyik ember a másikat, ha közös a nyelvük, neveltetésük, életszemléletük?

***

Nem értek semmit.
Nem írok semmit.
Nem sírok.
Nem fáj.
De ellep a bánat.

***

Valahol egy csillag alszik. Magányos, mert nem született még meg a fénye. Bánatos, mert elveszett a lelke.

***

Az univerzum magánya a valódi társas magány. A semmi kitölti a teret, de még sincsen olyan, hogy semmi. Valami mindig van. Eső, köd, felhő, hó, gleccser, lavina... Áldás és átok.


M. Fehérvári Judit

Vannak dolgok, amelyek

néha elfelejtődnek, s, ha meg szeretnénk fejteni egykori titkukat, s miérteket keresünk, talán sohasem találjuk meg rájuk a választ, mert az a kulcs, amelyik mára mohás ajtajukat nyitná, már nincsen sehol sem, s a kulcsmásolók sem ismerik a nagy és sokfogú ódon eszköz lelkét, hiszen a sorozatok és szériák százada immáron nem vevő a gyönyörűséges tapintású tárgyak világára, mert netalán újra emberi lehetne minden.

(Én)

Kommunikációs nehézségeink

- Találkozzunk! - írja a Férfi.
- Még ne! -válaszolja a Nő.
- Ha gondolod, bevásárolok helyetted! - küldi emailben a Férfi.
- Köszönöm, inkább ne! - üti a betűket gyors egymás utániságban a Nő.
- Főzök is, habár... - válaszolja a Férfi.
- Most műtöttek meg, pihenésre vágyom, s jó, hogy egy emberöltővel előtti múltamból előkerültél, mert jókat lehet Veled beszélgetni így, hogy most nem ismerlek még egyáltalán, s nem tudom, mivé növesztetted Magad, miképpen Te sem ismersz már engem - írja Nő.
- Legalább egy üdítőt hadd vigyek Neked! - kérleli az internet másik végét a Férfi.
- Ne hozz, majd én kocsiba ülök, s kiszolgálom magam, s igazából egy kávéra vágyom, egy valódi feketére, de azt még sajnos, nem lehet! - feleli a Nő.
Hetekkel később aztán persze, hogy találkoznak.
 ---
- Mikor megláttalak, tudtam, hogy hazajöttem Hozzád! - ismételgeti a Férfi.
A Nő nem válaszol. Egy idegen ember áll előtte, akiben alig véli felismerni régi szerelmét. Az utcán egészen biztosan elment volna mellette.
 ---

Egy esztendővel később

- Nagyon szeretek utazgatni, csak úgy tengeni-lengeni, megcsodálni a természet ezernyi pompáját, s néha csak úgy lustulni munka után, mert nagyon keményen dolgozom. Van, amikor szólni sem lehet hozzám úgy elfárasztanak a benti események, intrikák - gondolja a Férfi, s talán  már sajnálja is, hogy egy esztendővel ezelőtt olyan makacsul, konokul ragaszkodott ahhoz, hogy költözzenek össze a Nővel.
- Keresztül-kasul bejártam már a világot, nem érdekel, de az emberek és a művészetek igen. Az utóbbi egy évben egyszer voltam színházban, s alig néhányszor kiállításon, de talán megérte, mert családra találtam ebben a Férfiban - elemzi magában az utóbbi tizennégy hónapot a Nő. Vajon, mi kell ahhoz, hogy megtaláljuk a valódi boldogságot? Nőnek, nagyasszonynak, de butácskának érdemes-e lenni vagy háziasszonynak, de mégis kreatívan dolgozónak, s a világ azon szegmenseit követni, amelyek számomra ma is értékesek és mégis olyannak, amibe belegondolni sem mer az ember? - kérdezi még magától. A mostani énem a valódi vajon? Vagy mindig is arra a Társra vágytam, aki mellett csak úgy jó lenni. Szeretem ezt a létezést - gondolja a Nő
- Miért kell mindenre válaszokat keresni? - mondja hangosan a Férfi, jól megvagyunk, s ez a fontos - folytatja még.
-Igen, a szerelem a fontos - válaszolja a Nő. Az, hogy megismertettél azzal az érzéssel, hogy nem érdemes Nélküled létezni sem... Nem tudom, mikor, hogyan, miért, de van Benned valami olyan, amit senki másban sem fedeztem fel eddig... És nem a teljesítménykényszertől hangos a lelkünk, egyszerűen csak létezünk, élünk, szeretünk. Csak ennyi, semmi más nem kell már ettől az élettől, mert így keretes és így kerek...

M. Fehérvári Judit