2012. március 9., péntek
S, mert sosem lehetsz az első
előbb-utóbb megszokod, hogy kivárod az időd, amelyet a Sors szeszélyesen neked szán... Persze, mások fejében meg sem fordul, hogy ezért már eljöttél helyekről, s egyszer csak beérik az a pillanat is, amikor csöndben becsukod az ajtód, mert nem kívánod többé, hogy neked mindig akkor legyen időd és energiád, mikoron hiányokat töltesz be és hézagokat pótolsz, mert nem vagy habarcs, de kőszikla sem, így egyszerűen csak fogod magad, s véglegesen félre állsz.Hiszen van saját valóságod és szuverén időd, akkor miért is keresnéd a bajt, aminek a vége úgyis egy végeláthatatlan, kontinuitásában is önmagába csavarodó, spirális és folytonos csalódás...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Mert van, hogy az ember adni akar, néha hívatlanul, önzetlenül, csak azért, mert telve van szeretettel, de elutasításra talál. A közönybe botlik lába, és szomorúan zárja be az ajtót, "nincs rám szükség", gondolja és elmegy. "Nem is hiányzok senkinek". Miből is gondolta, hogy oda kell mennie, ahol az réseken bebújó hideg miatt dermedtté hűlnek a szavak, ahol a habarcsot csak feldobálják a falra, el sem simítják? Pedig kellenek a habarcsok, fontos alkotórészei a háznak. Nekik köszönhető, hogy nem fújja át a szél.
VálaszTörlésKedves Oximoron, gondolataidban járva sok igazságot olvastam. Köszönöm, szaffy
Kedves Szaffy!
VálaszTörlésNem is tudod, milyen nagyon Igazad van!
Én köszönöm! :-)
Megszokom lassan, hogy csak oda kopogtatok vissza, ahol szívesen várnak.
TörlésLegyen szép minden napod! Tanítsd az embereket!
Ölellek, szaffy