A lélek betegsége: a gyász

A gyász olyan valami, mint, amikor megcsonkolják a lelked. Az tele van szeretettel, de azt nem tudod többé átadni annak, akinek szánod, így előbb-utóbb egy üres buborékká növekszik benned, amire, ha nem vigyázol, megbetegít. (M. Fehérvári Judit)

Ma eszembe jutott a gumibogyószörp

https://www.youtube.com/watch?v=r4BatDu3uak


Mennyei íze volt... Mikor Zsófi még óvodás volt, ez volt az egyik kedvence...

Néhány napja zokogva ébredek, s fekszem

                  Zsófi festőállványa széjjel szedve, s a képeinek egy része mögötte


Az anyák napja volt az a nap, ami igazán betett a lelkemnek. Zsófi mindig festett nekem valami anyás képet, s kaptam egy parfümöt is. Mert anyának lenni olyan, mint nagymama, az én édesanyám volt... Az édesanyám is Zsófia volt, s mindig nagyon adott az öltözetére, s arra, hogy friss virág illata legyen. A Zsófik néha az én hátam mögött titkokat osztottak meg egymással, az övéiket.
Most, valahol egy másik dimenzióban fogják egymás kezét immár addig, amíg a végtelen létezik, ez pedig azt jelenti, hogy innen a Földről soha el nem érhetem őket... Aztán az is megeshet, hogy később sem.
Van egy nagyon kedves barátnőm, Kertész Évike, aki anyák napján ideküldött valakiket, miután Ő már idős ahhoz, hogy utazzon, akik vigyáztak rám, mert rám, mióta Zsófi nincsen vagy a kórházak vigyáznak, vagy a Barátaim.
Így aztán Évike tanácsára megvettem azt a parfümöt, s jelenleg is ott van Zsófi szobájában az asztalon.
Képet sajnos, senki sem tud festeni...

Lujzika

                                               Zsófi-anya blúz Zsófin


Ja, igen... A Lányom, Zsófia becenevei, amelyeket én használtam csak egyébként Lujzika, Alojzia, Zsó stb. Szóval, Zsófi, ahogyan felső tagozatos lett, csakis az én ruháim közül választotta ki magának a kedvenceit: az összes blúza és pulóvere az én elkunyerált ruhadarabjaim közül kerültek ki, miképpen a kedvenc könyvei is, s még felnőtt korában is, ha nem értette a még felnőttebbek világát, tőlem kért tanácsot az élethez, s én sohasem gondoltam, hogy a halálhoz nem tudok neki tanácsokat adni, mert ennek így, ahogyan történtek a dolgok semmi, de semmi értelme nincsen...

Mikor Zsófi kicsi volt...

nem szerette, ha énekelek neki, csak nagyon ritkán...
Mindig azt mondtam neki, hogy a legaranyosabb két és fél évesen volt, mert szőke volt, s bűbájos, mert babaillata befényezte a napjaim...
Négy éves korában úgy futott a hintához, ahova azelőtt soha, hogy megijedtem, s rohantam utána. El is tört a bokám... Három napig mankóval sem tudtam, csak a lakásban közlekedni, de fekvőgipsszel. Természetesen, ő sem ment oviba, de a boltig egy cédulával mégis elengedtem. Minden egyes lépését az erkélyről figyeltem, mert a bolt a szomszédos házban volt. Tudom, hogy ő volt a legbátrabb négy éves széles e világon! :-)

Átnevezett sárgák és tópartok

Valamikor vágytam arra, hogy nagy igazságokat próbáljak leírni. Ma már nem vágyom, csak a Lányomra, Zsófira, aki soha többé nem lehet velem, mert meghalt. Csúnya szó ez a halál, mennyivel szebb az élet, de, ha már valaki nincs itt, akkor legalább azt mondanánk, hogy a nemlétben szunnyad.
Valamikor nagyon sok mindenben hittem, ma semmiben sem.
Ellenben, ha már itt van ez a blogom évek óta kihasználatlanul, akkor senki másnak, csupán önmagamnak ideírom, ami Zsófiról eszembe jut, így lassan, de biztosan, amíg élek, átnevezem ezt az egészet Zsófi gyűjteménynek.

Néha olyan jó eltűnni a világ elől

mert ilyenkor senki sem kér számon, nem akadékoskodik, nem utasítanak, nem szeretnék a segítséged kérni, de nyomban, vagy , akár visszamenőleg hetekre, hónapokra, s meg lehet élni azt, amit egyébként nem: a belső csöndet, ami fegyelemre szoktat, az önelszámoltatás kemény óráit, hogy aztán mégis győztesen kerüljünk ki az önmagunkkal vívott csatákból, mert olyan ajándék jutott a birtokunkba, amelyet azelőtt soha nem értékeltünk, az önmagunkba vetett hit győzedelmeskedett az összes bánatunkon, s ezért ismét szabadon szárnyalhatunk.

(Én)

Mondd!

Mondd meg nekem, miért van az, hogy lelkünk belső tükreit önmagunk homályosítjuk el a másik elöl, mert annyi ködpárát lehelünk rájuk? A bánat sóhajait.
Mondjátok meg nekem, miért van az, hogy a szavak üres halmazokká lesznek, tartalom és lélek nélküliek?
Mondd meg nekem, miért nem érti az egyik ember a másikat, ha közös a nyelvük, neveltetésük, életszemléletük?

***

Nem értek semmit.
Nem írok semmit.
Nem sírok.
Nem fáj.
De ellep a bánat.

***

Valahol egy csillag alszik. Magányos, mert nem született még meg a fénye. Bánatos, mert elveszett a lelke.

***

Az univerzum magánya a valódi társas magány. A semmi kitölti a teret, de még sincsen olyan, hogy semmi. Valami mindig van. Eső, köd, felhő, hó, gleccser, lavina... Áldás és átok.


M. Fehérvári Judit

Vannak dolgok, amelyek

néha elfelejtődnek, s, ha meg szeretnénk fejteni egykori titkukat, s miérteket keresünk, talán sohasem találjuk meg rájuk a választ, mert az a kulcs, amelyik mára mohás ajtajukat nyitná, már nincsen sehol sem, s a kulcsmásolók sem ismerik a nagy és sokfogú ódon eszköz lelkét, hiszen a sorozatok és szériák százada immáron nem vevő a gyönyörűséges tapintású tárgyak világára, mert netalán újra emberi lehetne minden.

(Én)

Kommunikációs nehézségeink

- Találkozzunk! - írja a Férfi.
- Még ne! -válaszolja a Nő.
- Ha gondolod, bevásárolok helyetted! - küldi emailben a Férfi.
- Köszönöm, inkább ne! - üti a betűket gyors egymás utániságban a Nő.
- Főzök is, habár... - válaszolja a Férfi.
- Most műtöttek meg, pihenésre vágyom, s jó, hogy egy emberöltővel előtti múltamból előkerültél, mert jókat lehet Veled beszélgetni így, hogy most nem ismerlek még egyáltalán, s nem tudom, mivé növesztetted Magad, miképpen Te sem ismersz már engem - írja Nő.
- Legalább egy üdítőt hadd vigyek Neked! - kérleli az internet másik végét a Férfi.
- Ne hozz, majd én kocsiba ülök, s kiszolgálom magam, s igazából egy kávéra vágyom, egy valódi feketére, de azt még sajnos, nem lehet! - feleli a Nő.
Hetekkel később aztán persze, hogy találkoznak.
 ---
- Mikor megláttalak, tudtam, hogy hazajöttem Hozzád! - ismételgeti a Férfi.
A Nő nem válaszol. Egy idegen ember áll előtte, akiben alig véli felismerni régi szerelmét. Az utcán egészen biztosan elment volna mellette.
 ---

Egy esztendővel később

- Nagyon szeretek utazgatni, csak úgy tengeni-lengeni, megcsodálni a természet ezernyi pompáját, s néha csak úgy lustulni munka után, mert nagyon keményen dolgozom. Van, amikor szólni sem lehet hozzám úgy elfárasztanak a benti események, intrikák - gondolja a Férfi, s talán  már sajnálja is, hogy egy esztendővel ezelőtt olyan makacsul, konokul ragaszkodott ahhoz, hogy költözzenek össze a Nővel.
- Keresztül-kasul bejártam már a világot, nem érdekel, de az emberek és a művészetek igen. Az utóbbi egy évben egyszer voltam színházban, s alig néhányszor kiállításon, de talán megérte, mert családra találtam ebben a Férfiban - elemzi magában az utóbbi tizennégy hónapot a Nő. Vajon, mi kell ahhoz, hogy megtaláljuk a valódi boldogságot? Nőnek, nagyasszonynak, de butácskának érdemes-e lenni vagy háziasszonynak, de mégis kreatívan dolgozónak, s a világ azon szegmenseit követni, amelyek számomra ma is értékesek és mégis olyannak, amibe belegondolni sem mer az ember? - kérdezi még magától. A mostani énem a valódi vajon? Vagy mindig is arra a Társra vágytam, aki mellett csak úgy jó lenni. Szeretem ezt a létezést - gondolja a Nő
- Miért kell mindenre válaszokat keresni? - mondja hangosan a Férfi, jól megvagyunk, s ez a fontos - folytatja még.
-Igen, a szerelem a fontos - válaszolja a Nő. Az, hogy megismertettél azzal az érzéssel, hogy nem érdemes Nélküled létezni sem... Nem tudom, mikor, hogyan, miért, de van Benned valami olyan, amit senki másban sem fedeztem fel eddig... És nem a teljesítménykényszertől hangos a lelkünk, egyszerűen csak létezünk, élünk, szeretünk. Csak ennyi, semmi más nem kell már ettől az élettől, mert így keretes és így kerek...

M. Fehérvári Judit

Egy nagyon aktuális idézet

                                                     Máriagyűd

A Sors a lehető legjobb terapeuta, amely csak létezik, és minden esetben sikeres.Nekünk csak annyi választásunk van, hogy eldönthetjük: megismerésből tanulunk inkább, vagy szenvedésből?
Hiszen, az evolúció célja minden esetben a Lét egésze, az Egész-ség, és ezt mindenképpen el is fogja érni.
És minden egyes lény elérheti a gyógyulást, mindegy,miben betegedett meg, csak annyit kell tennie, hogy helyreállítja a rendet.

(Kurt Tepperwein)

Ahogyan peregnek a napok

s egyre messzebb kerül ebben a régóta virágos mezőkre vágyó őszben a tavasz, s a nyár illata, úgy válik az emberben is mindennapos reménnyé a nyár igézete. S nem feltétlenül a nagy túráké, s a nyaralásoké, hanem egyszerűen a napsugaraknak az emberi lélekben is beteljesülést hozó násza az, ami hiátusokat vált ki bennem is.
Szeretném megölelni a platánokat, egyszerűen csak megcirógatni a most még csak felfelé törekvő veteményest, amint elbúcsúzik éltető termésétől, vágyakozom arra, hogy két kezünk munkája nyomán pázsitosok és mindenféle ősburjánzások jöjjenek létre, s mily jól esne letörölni a munka izzadságát is a homlokunkról, majd kacagva egymásra nézni, amint a kerti slaggal fürösztjük megfáradt testeinket, s csak úgy bámuljuk a naplementét, miközben a sziklakert szélén ücsörgünk, ahova pontosan ezekért a pillanatokért nem ültettünk semmiféle növényt sem...
És hív a természet, az élet, de itt csak esik, s szabad időnkben nem kívánunk kimenni még sétálni sem, hacsak teljesen bele nem szerelmesedtünk a klímaváltozásba, s el merünk még ázni, miközben akár tetszik, akár nem, fiatalságunk azon idejére gondolunk, amikor a nagy esők és viharok idején is csakis egymást óvtuk és a pocsolyákon keresztül is egyre közelebb kerültünk egymáshoz, mert nem számított semmi más, csak mi...
Hogy ez most másként lenne?
Nem, nincsen máshogy ma sem, de az öregedéssel tudomásul vesszük, hogy szervezetünk egyre kisebb külső behatásokra is egyre hevesebben reagál, s ezért ma a tócsák idején csakis belső tükreinkkel óvjuk egymás szervezetét, aminek igézete semmivel sem kevesebb a viharos nyarakénál, de belül mégis azt az élményt közvetíti, hogy egyre kevesebb nyarunk lesz már, mert valahol az ősz vált azon évszakká, ami nekünk való, s ez végérvényesen így lesz immár...

(Én)

Ha valamit akarsz, tedd!

Furcsa meglepetések értek a mai napon. Először is segíteni akartam valakinek valami nagyon fontos dolgot elintézni, s a dolog egészen másként sült el. Elég bizarr volt az elintézendő ügy is, ugyanis van X, aki még éppen tanköteles, de immár a sokadik iskolájából tanácsolták el magatartási gondok miatt. Dél körül már szétdurrant a fejem a sok telefonálástól, kérvényírástól stb.
És éppen harmadik éve nem tanítok, helyette írok. Unalmas egy élet ez, mert előre megadott témák alapján pedagógiai-szakmódszertani cikkeket gyártok néha enyhébben, máskor meg nagyüzemi méretekben. Mikor mit kíván a korszellem.
És segítek: eldönteni egy írásról, hogy jó-e vagy sem, miután a neten üzemeltetek egy portált, néha lektorálgatok, máskor meg hasonló ügyeket intézek, mint az előbb említett. Csakhogy ma kiszámoltam valamit: az altruizmus nem egy hasznos befektetés sem munkaórában, sem az áramszámlában, sem az ember idegrendszerét tekintve, hogy a parkolási díjakról ne is beszéljek...
Annál is inkább, mert ma saját szememmel láttam, ahogyan egy ... úgy nyitja ki a saját kocsija ajtaját, s úgy dobálja ki onnan, vagy inkább söpri ki az összes szemetet, hogy két hatalmas karcolást hagy az enyémen... És nem ismerte el természetesen, hogy ő volt, noha a Hotel Divinus színeiben furikázott valahova, ami nem arra található, mint ama bizonyos szálloda...
És elkezdtem magamban számolni... Az utóbbi három esztendő nem csupán nekem, de annak is, aki anno az Allegória Portált megálmodta, olyan jó egy millió forintunkba került.
Érdemes volt?! Miután a mi életünkből vettük el azokat az órákat, perceket, amelyek soha többé vissza nem hozhatóak, a válasz egyértelműen csakis és kizárólag nemleges lehet.
És nem szeretnék már altruista lenni, mert ez is egyfajta betegség, csak élni szabadon, szelíden, csendesen, mert visszafelé ketyeg egy ideje az az óra, amit a biológia oly gyönyörűségesen megkomponált, s úgy hiszem, rá kell tekinteni a mutatójára, mert különben az egész életünk egy furcsa, zihálós rohanattá válik.

(Én)

Ha hamar elfáradsz

vedd számba teendőid, s próbáld szétválogatni, mi az, ami mindenképpen szükséges, hogy beleférjen napjaidba, s melyek azok a dolgok, amelyek csak sodornak, s Te is olyanná válsz általuk, mint a hatalmas folyamok vize és mélységes medre, már nem érzed határaid, s csak a felszínről próbálod kitalálni, vajon, mit rejteget a mély.
Ilyenek az emberi élet napjai is: vannak semmire kellő, bosszantó pillanatok, de, ha úgy véled, hetek, sőt hónapok óta ezek kalitkájába záródtál, s Te sem tudsz dalra fakadni többé, akkor lépj ki a szabadba, s ismerd meg újra a természet szépségét, mert annak harmóniája visszaállítja biológiai időd is, hogy ráébredj az évszakok zamatára, s arra az órára, amelyet gyermekkorodból magaddal hoztál ugyan, de közben mégis elfeledted, hogy a napoknak megvan a rendjük, s, hogy lehet az, hogy Te mégis a hordalékukkal váltál eggyé?

(Én)

Jön a tél

Sosem értettem, hogy miért okoz fennakadást néhány centiméter csapadék, miképpen ma sem... A télre éppen úgy, miként az egyes háztartásokban, az országban is készülni kellene, mert a tél hideggel és korábbi sötétedéssel, havakkal és síkos utakkal jár, mint mindig. A média pedig mást sem tesz, csak rémisztget a kettős fronthatás következményeivel, az óraátállítással és sorolhatnám... Noha, a télnek a valódi, gyönyörűséges arca még várat magára, pedig milyen csodás is a hó, aztán a karácsony, s lám, ismét eltelt egy esztendő, de még vagyunk, megvagyunk, s ezért aztán hálát is adhatunk az Égieknek.

(Én)

Tatiosz: A szeretet emeli trónjára az embert!

Az igaz megértés, nem a világ jelenségeinek megértése, hanem az embernek, s rajta keresztül minden emberinek.
Önmagunk megértése, megvilágosodás. A többiek megértése bearanyozza megvilágosodott napjainkat.
A megértés feltétele: a szeretet, amellyel másokat a szívünkbe befogadunk. Amikor a megértést elneveztük szeretetnek, trónjára emeltük az embert. Senkivel sem történhet meg olyan dolog, ami nem emberi. Az emberbe sok minden belefér: a nagyság éppúgy, mint a törpeség.
Nem csak nagy dolgokra születtünk, hanem kis dolgokra is. Az élet mindennapokból áll, a nagy dolgok semmiségekből tevődnek össze.
Mindig tudd: a dolgok egyszer történnek meg veled. A legértékesebb idő a pillanat, amelyben élsz.

Egy idézet kapcsán

A fő blogomban nem véletlenül áll ott a következő idézet:

"Nem bíróknak kell lennünk,
hanem orvosoknak.
Álljunk a tévelygők mellé,
és segítsünk nekik levetni a páncéljukat.
Sohasem szabadna elfelejteni,
hogy minden Saulban ott lapul
egy szeretethimnusz."

(Böjte Csaba)

Ma nagyon elgondolkodtam ennek a két mondatnak az igazságtartalmán, mert varázsosan egyszerűen, s bárki számára érthetően tanítanak arra, hogyan kellene élnünk a világban, s szűkebb mikrokörnyezetünkben is.
Csak éppen az orvosnak sem elég gyógyítania, hanem teljes egészében ismernie kell az emberi test biológiai és a lélek pszichés működésének minden apró zegzugát, s műszerek nélkül is lennie kell benne annyi empátiának, hogy együtt érezzen, rezzenjen a betegével, hogy valóban mellé tudjon állni a legnagyobb harcaiban is.
S bizony, mi, emberek valahogyan mégis úgy vagyunk programozva, hogy a felejtés adományának a jegyét is a homlokunkon viseljük, akár Káin azt a bélyeget, hogy nem lehet ő sem senki másé, csak egyedül Istené. Ezért aztán néha elfeledjük a szeretet legfontosabb parancsolatát, hogy aztán mi is Saulként boruljunk az útra, ha elvakítja szemeink a fény, de, hogy mikor leszünk képesek a Pál-i fordulatra, hogy életünkben ez legyen a legfontosabb iránytű, hiszem, hogy valójában csak rajtunk múlik.

Zsidai Erzsinek! - Néha elkap a bizonytalanság

s ilyenkor, ha egy őszinte baráti szó, mondat vagy gondolat bölcsessége és tisztessége megérint, a Mennyek Országában érzem magam.
Mert miért is kellene kiigazodnunk személyes létünk minden egyes útelágazásánál, hiszen vannak olyanok, akik régen ismerik azt a térképet, amely nekünk ma még csak "tabula rasa" , amely fel nem fedezett kontinenseket és népeket rejthet, vagy csupán mosolygós vagy éppen rideg arcokat, elnyűtt és a sorsukba beletörődött lelkeket, kik a nirvánáért kiáltanak és nem akarnak már semmit sem, csak azt a bizonyos teljes megsemmisülést...
Egy ilyen helyzetben ki is tudná logikusan felmérni az irányokat, ha nem egy barát, ha nem az, aki valahol valamikor az ősi princípiumok korában egy volt veled, aki ma is érzi minden fájdalmad és rezzenésed, hiszen ettől és ezért vagytok ma is egymásnak, s ennél nagyobb kincset földi ember soha nem birtokolhat.

(Én)

Mindennapi bosszúságaim

Egyre sűrűbben történik meg velem, hogy másként figyelem az embereket, mint eddig. És rosszindulatúaknak, örökké elégedetlenkedőknek, a másikat egyetlen kanálban megfojtani képeseknek látom őket, mikoron hevesen gesztikulálnak, néha ordítanak, máskor káromolják a Mindenhatót, vagy pletykálnak és süt belőlük az irigység.
Ilyenkor nem egészen értem, hogy vajon, mit neveznek ők boldogságnak és harmóniának, vajon hová illant az egykori gyermeki énük, s vajon meddig mehet ez még így ezen a kék bolygón.
De miután a jóságot is látom, igaz nagyon ritkán, mégis hiszek még abban, hogy érdemes az eljövendő csodákért élni, mert másképpen semmi értelme sem volna annak, amit emberi létnek nevezünk.

Mégis van idő, amikor azt hiszem, a boldogság valahol nagyon messze jár

mert más az idődimenzió, mások a szereplők, s ekkor olyan nehéz belátni, hogy mégis ma van, amikor kezdenünk kell valamit magunkkal és a másikkal, de az ifjúság madara messze röpül már, s ilyenkor döbbenünk rá csak igazán, hogy nincs az a felhő vagy varázsszőnyeg, de még az időutazás sem, amely vissza tudná hozni mindazt, ami valahol messze jár...
Hogy mit cselekszünk ilyenkor a jelenünkben, s hogy az mitől vagy kitől is függ igazán, azt nem tudom, mert oly titok ez, amelynek megfejtését minden emberbe másként kódolta sorsa, s éppen ezért lehet, hogy ilyenkor még a "Szeress és tégy, amit akarsz!" igazsága sem mindenható, mert nincs az az erkölcsi princípium és világrend, amelyben otthon érezhetnéd magad, hiszen egy időre mindenütt te voltál a nagy kívülálló, mert más közegben másként voltál boldog...